Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov,
hagyatéki végrehajtó, a földszínti zsöllye második sorában ült és
látcsövén keresztül gyönyörködött a Cornevillei harangokban.

Gyönyörködött és a földi boldogség csúcspontján érezte magát. De
hirtelen... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a
„hirtelen”-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira
bõvelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen
elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme
elõl a látcsövet, elõrehajolt és... hapci!!! Amint tetszik látni --
tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt,
tüsszent a rendõrkapitány, sõt némelykor még a valóságos titkos
tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba,
megtörülközött zsebkendõjével és, mint udvarias ember, körülnézett:
nem zavart-e meg valakit tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül
zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye elsõ sorában az elõtte ülõ
öregúr kesztyûjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit
mormol hozzá. Az öregúrban Cservjakov felismerte Brizzsalov
államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévõ
fõtisztviselõjét.

„Ráprüszköltem! -- gondolta röstelkedve Cservjakov. -- Nem a fõnököm,
más hivatalban szolgál, de mégis csak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”

Cservjakov köhécselt, felsõtestével elõredõlt és a tábornok úr fülébe
súgta:

-- Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem... nem szándékosan
   tettem...
-- De kérem, semmi az egész...
-- Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... igazán nem
   akarattal...
-- Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!

Cservjakov még jobban zavarba jött, bambán elmosolyodott és felnézett
a színpadra. Nézett, nézett, de elõbbi boldogsága nyomtalanul
eltûnt. Nyugtalanság gyötörte. Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy
darabig szaladt mellette és félénkségét leküzdve, megszólította:

-- Az imént leprüszköltem, mélts... uram... Bocsásson meg... Én
   igazán... Nem azért, hog...

-- Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig
   ugyanazt hajtogatja! -- szólt rá a tábornok és türelmetlenül
   mozgatta alsó állkapcsát.

„Azt mondja, elfelejtette, a szemébõl meg csak úgy árad a gyûlölség”
-- gondolta magában Cservjakov és gyanakodva pillantott a
tábomokra. -- „Beszélni sem akar velem. Meg kellene neki magyaráznom,
hogy nem szántszándékkal tettem... hogy ez a természet törvénye,
máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem
gondolja, majd késõbb eszébe jut!”

Hazaérkezvén, Cservjakov elõadta feleségének akaratlan
udvariatlanságát. Úgy találta, hogy az asszony igen könnyedén fogja
fel a történteket; elõbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy
Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.

-- Tudod mit, mégis csak menj el hozzá bocsánatot kérni -- ajánlotta
   azután.
-- Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendõen viselkedni jó
   társaságban.
-- Éppen errõl van szó! Bocsánatot kértem tõle, de õ valahogyan
   furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idõ,
   hogy megbeszéljük a dolgot.

Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját,
megnyiratkozott és elment Brizzsalovhoz bocsánatot kérni. A tábornok
fogadószobájában már rengeteg kérelmezõt talált s közöttük
megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a
fogadást. Miután néhány kérelmezõt meghallgatott, Brizzsalov végre
Cservjakovra emelte tekintetét.

-- Tegnap az Arkádia színházban, ha méltóztatik rá emlékezni,
   mélts... uram... -- kezdte meg elõadását a hagyatéki végrehajtó. --
   Tüsszentettem és véletlenül... lefrecskeltem... Bocs...

-- Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván?
   -- fordult a tábornok a soron következõ kérelmezõhöz.

„Beszélni sem akar velem! -- gondolta Cservjakov elsápadva. -- Tehát
haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki
magyaráznom...”

Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett és megindult belsõ
szobái felé, Cservjakov utána vetette magát:

-- Mélts... uram! -- motyogta. -- Ha zaklatni bátorkodom a
   mélts... urat, úgy ez kizárólag a bûnbánat érzületébõl fakad!
   Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!

A tábornok bosszús arcot vágott és lemondóan legyintett. -- De hiszen
ön csúfolódik velem, tisztelt uram! --recsegte és azzal eltûnt az ajtó
mögött.

„Már hogyan csúfolódnék? -- morfondírozott Cservjakov. -- Szó sincs
itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagy úr, aztán mégse érti meg! Nos,
ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettõl a nagyképû
alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem
megyek el hozzá többé. Nem én!”

Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt
levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem
sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégis csak személyesen
kellett elmennie hozzá kimagyarázkodni.

-- Tegnap nem azért zaklattam mélts... uramat -- motyogta, amikor
   Brizzsalov kérdõ tekintetét ráemelte -- hogy csúfolódjam, amint azt
   tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot
   kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem
   mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is
   mernék én csúfolúdni egy olyan nagy úrral, amilyen mélts... uram?
   Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hová
   lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...

-- Takarodjék elõlem! -- hördült fel a tábornok, elkékülve és egész
   testében remegve.

-- Tes-séék? -- kérdezte suttogó hangon, a rémülettõl ájuldozva
   Cservjakov.

-- Takarodjék!! -- ismételte a tábornok és dobbantott lábával.

Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy
vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva
elindult. Gépiesen hazaért s vadonatúj egyenruháját le sem vetve,
végigfeküdt a díványon és... meghalt.

1883
